És táncolnak a falombok felettem, borzonganak a dombok egy augusztusi bádgyadt napon, 27. szülinapom lesz nemsokára, nem sok ára... A dátum már jelentéktelen, és arcod, homályba borult. Pedig, észre – sem – vettem. Ma már csendben pihen a végtelen. Akár százszor megbocsájtottam neked, vajon sikerült önmagam zord világát felszabadítani? Találó válasz lenne a talán/hátha, s a következő nap, nem ég neved nyelvhegyemen, az az egy szó melyet ajkamban őriznek az alvatlan éjszakák, ma már csak képszerű emlékpacák. És bocsánatot kér az önmagát megbocsájtani vágyó individuum. Ért ez valamit? Természetesen, hát mindent megért. Megélt slideshow? so take a new picture, és könnyű kézmozdulattal kitéplek a kopott pénztárcám egzisztenciájából. Gyöngyöket fűzők minden egyes napból, helyből, tájból, létedből, majd megfogom őket, és feldobom hadd repüljenek össze vissza, zuhanjanak a földre és guruljanak el tőlem mindörökre. Ha újból is fényképet készíthetnék rólad...
