Reiyel fiai

Macskaház. Egy megszokott kávézó, hétfői nikotin és kultúratúladagolás után találtam meg önmagam szavát te benned, pedig még nem is ismertelek. Képzeletbeli séta egy folyóparton. Oly egyszerűen mesélted nekem, hogy én is ott voltam teveled. Kezed megfogtam és átöleltelek. Tarka ruhádat felkapta az enyhe júniusi szellő és a fiatal éjszaka velünk tartott, akár egy jámbor kóbor kutya. A pillanat csillagokat szórt az égre. Lásd, hullócsillag hint egy csókot a múltnak, és az alkonyat ébredésével történetünk véget ér holnap. Itt marad a szó, itt marasztal a folyópart, egy álmodozó fűzfa, Szamos menti szózat. Találkozunk még valahol egy hasonló helyen kedves ismeretlen. Esőcseppek citeráznak a leveleken, és ő... ma már tovább haladt. Elnyelte szüntelen egy nyári pirkadat.

A láma álma a bálna lenne. Szabadon csapdos a vízben Libegő, lebegő tonhalakkal, De a bálna álmát a láma, Homokban sejteni se merné, Nem úgy mint egy öreg medve, Ki fákat zúz, tép s ha a málna Elébe egy emberforma keveredne, Nosza, fuss míg talpad kába, Míg egy völgyet el nem érne.

„Mit tudhatsz rólam, ha szavakba foglalod agyam kiszínesedő árnyékát a papíron?”                                    (Fábri Sándor) Egy utolsó bejegyzés tested átlátszó papiruszán. Színes tintával beiktatott három szótag marad csak:                                           Mivel tudnám kitörölni,                                           Elveszhet a mélyben,                                           Letisztul az éjben. Nem gondolnék rád, ha irányítani tudnám szavam szédítő ingerét, és komplett idegenként kezelnélek, de... neved hallom az utcán, felnevetek neved l...