Reiyel fiai

Bárhová néznél, drótkerítések díszítik a raktárt körbe. Talán átférsz a rácson, akár kidughatod lábad. Más szagúak ott a tápanyaggal öntözött, mesterséges ibolyák. Üres folyosók visszhangja szakad rád, egy használt kocsigumiba botladoznak heteim, pedig ott az EXIT jel, danke für nichts, nem sokat segít. Saját labirintusába tévedt el lekicsinyített mítoszom, hol 1 öngondolkodó munkaerő nulla egy öltönyön. Ugye azt hitted fiktív a kerítés: pedig pontosan hatszor bámuljuk naponta. (persze a 2x kiemelt bejáraton kívül) de hát sokszor, fal, zárda, menedékház vagy másképpen is elképzelhető. Személyes kód vagy, nem több, sem kevesebb, portánál diktált korporációs magyarázat. Mentsük ami menthető. #Bajorország#Wintertraum# 11.2017

“Nem mondhatom senkinek,   Elmondom hát mindenkinek”                            Karinthy Frigyes Hát igen, a random találkozások, a Bega parti rózsaváros, hogy nekünk most már Svédország, utazás, kaland, vagy lent, a mediterrán Istenek lábain lépkedünk majd egymás idegein, vagy Izland, ott is akad Kaufland. Szép, ugye szép, hogy szétdobált mondatokban őrizgetjük álmaik, de neked nem fura e furcsa paradigma, hogy két világunk gyorskocsija találkozott pár körforgásnál, integettünk is egymásnak, jé ez te vagy, jé ez én, de sosem ütköztek egymásba. Igen, egymás mellet feküdtük ki elképzeléseink, üres szavaink úgy potyognak le a falról mint szecessziós városban elhanyagolt monumentum, mire nem ügyel már senki, s a fenti épitészmérnököt hiába szapulom, hiába követem el újra és úrja ugyanazt a glicsset.