Reiyel fiai

Fönn zúg a hegyimetál, s mi meg csak tétlenűl toporzékolunk egy helyben, miközben testvéreinket s nyilván elfelejtett rokonokat gyilkolnak halomra.

Hogy tudnék vigadni egy olyan helyen ahol minden véget ért...hát megtettem. Három tömbház kacsintgat az esti fényben. A lámpás végig kíséri a folyó menti fények reflexióját. Még nincsen reggel, madarak csiripelnek, s a nap kedvtelenül kél, akár az ember...ő is kivehet egy szabadnapot. Szürke posztóruhát öltött magára az ég, te nem vagy itt még. Három év, felismerés, kérdés: hogy mégis mért ez a szám a „Szent és profán”.

(Mátyás kirá' szülinapja-kor) Hét krajcárról szó sem esik, nincsen annyi bórravaló. De ha épp egy nemes ember lovas szobrán túl vagy (illik tudni ki a manó), szedd a lábad, s pár száz méterre, kicsit odébb, nagyon közel,  szülőházátol nem is messze, van egy olyan kocsma, hol  Mátyás profilból filóz a nőkre. Minden vidám bajor, angol magyar, román egy feszt vigad. Nem is kérdi őket senki: honnan jöttél jó barátom? Másnaposan úgysem segít a memóriakártya senkit. Sakk tábla és táblé, szerencsétlen szerencsében hívő, jó időket hozó, kedvet bérelt szőkék társasága.

Csak az idő ugrott egy számmal a jövőbe, én lekéstem a vonatot. Füsthomályban éltem annyi évet, de milyen büszkén... Remélhetőleg, s főleg az számít most, hogy hova tovább. A balszerencsében hívő pénteknek fogalma sincs hogy mennyire bal lábbal kelt előkelő úr. A szombat kigyúrta az Istent. Még ha ugyanannyi szerencsés hét vég előtti nap találkoznék vele, el is mondanám neki: - te hülye vagy! majd bocsánatképpen, felfeszíteném keresztem a legközelebbi dombra. Onnan nézzek szembe a világgal, és imádni fogom. Ugyan már! Ez egy elcsépelt fogalom. Hinni fogok, igen hinni: Istenben és emberben.

                            Manó István Mikor megkérdeztem Istent, mikor azt mondta hogy igen, beszélhetek vele, de sürgetve, de nem velem akart beszélni, hanem a lány, a láz, a nyárral. Tökéletes lábbal jött a láz, utána a lámpa, hát maga Lázár is felkelt volna nyomban, ahogyan a lány, a láz, a nyárban. Szinte megaláztam önmagam, meg aztán jelentéktelen ismétléssel mondtam neki hirtelen: szeretlek! Lekuszáló hadarácsall nyögtem ki de sikeresen el is mondtam azóta a telet választottam a másik szeretőmnek.

(Építészettörténeti titok) Mikor Göllnitzben nemes fémeső esett, majd Oberzipsről, Erdélybe hozta két folyó. Az osztrákok később zipsernek neveztek, magyarok meg várfalakat építő szepesi szászoknak említenek. Veres kardot kovácsolt az égre a nap mikor ide telepedtek, felhordott kő nem maradt a helyén, ahogy a hegyre hurcolták a gránitot. Kőhordóból nem lehetett ám lovag, ugyanis az iniciálé fafaragást tanító kisebbség egy napról a másikra lett kőfaragó. Vidám szabad kőművesek lettek, szerették a sört, a bort, a szőke nőket. Lásd, te aki a 7 várromok közt járkálsz, éjjel minden kivilágított kastély, bástya maradványait nekik köszönhetünk, (Persze melyet nem tettek tönkre a tatárok) s az árok partján hagyatéknak nemzett nemesfém is ugyanúgy ment vissza a Tiszán, ahogyan ők ide jöttek. Azóta sem emlegeti őket sem történelem, sem legenda, hiszen visszavásárolták félszáz évvel ezelőtt... azok a szászok...melyet a daktilográf Diktáto...